A nád a falvakban a 20. század közepéig általánosan használt tetőfedő anyag volt. Népszerűségét annak köszönhette, hogy főleg a vízközeli településeken évről évre elérhetőnek bizonyult, igaz, a nádazók sok száz kilométert is hajlandóak voltak megtenni a jó minőségű alapanyagért. A sok-sok kilométeres vándorlás után a vágás, szárítás a többi mezőgazdasági aratótechnikával rokon tevékenység volt. A nádazást ezzel együtt apáról fiúra szálló tudományként jegyezték. A tetőépítéseket és karbantartásokat a mesterek a mezőgazdasági holtszezonban végezték a megrendelők kérésére, akiknek a fedőanyag hasznosságát a múltban sem nagyon kellett magyarázni. Eleink is ismerték a nád legvonzóbb tulajdonságát, hogy jó hőszigetelő, könnyű, tömege miatt nem kell erős szerkezetet aláépíteni, a tetőben keletkezett károsodások pedig könnyen és olcsón orvosolhatók.

Régen…

A nádazást régen a mesteremberek a tető alsó részén, az eresznél kezdték. Kisebb nádkévéket fektettek egymás mellé, tövénél lefelé, majd – fűzfagúzzsal, később dróttal – szorosan egymás mellé, illetve a tetőlécekhez kötötték. Erre az alsó sorra jött az első verés. A nádcsomókat ugyancsak tövével lefelé egymás mellé fektették úgy, hogy az alsó sor kötését fedje, majd lazán lekötötték. Utána speciális fogazott eszközzel, a nádverővel felfelé ütögetve a nádszálakat simára felverték, végül szorosan lekötötték. Ugyanígy készült el a többi sor is. Általában 3–4 sort vertek fel, de a negyedik sor már túlnyúlott a gerincen, melyet az ellenkező oldalon kötöttek le. A lekötést, a gerinc beszegését ketten végezték, és egy speciális eszközt, a fából vagy fémből készült, jó félméteres nádvarró tűt használták hozzá. A tetőéleken a nádat lépcsőzetesen hagyták. A keresztben lekötött gerincet sok helyütt vályúszerűen összeerősített deszkákkal fedték, és ezt a gerincre párosan ültetett karókkal, kalodával rögzítették. Szintén a gerinc védelmét szolgálta két szál, nyeregtetőszerűen összeszegezett deszka vagy egy-egy sor cserép. A felvert nádtető 30–40 cm vastag volt, a vizet nem eresztette át, kiválóan hőszigetelt, javításokkal pedig több generációt is kiszolgált.

A nád tökéletes tetőfedő anyag

…és most

Az anyag népszerűsége akkor kezdett mélyrepülésbe, amikor a falusi családok, gazdaságok módosabbá váltak, az épületek alapterülete nőtt és a városi divat térhódításával a magyar falvakban a cseréptető, a palatető lett a divatos, szemben a régi házak nádtetőivel, amelyek egyre inkább a szegénységről üzentek. A kocka a 20. század végén fordult. Ekkor ugyanis az ökológiai gondolkodás révén a nád mint természetes anyag újra felértékelődött. Olyannyira, hogy ma szerte Európában a nádfedeles épület egyfajta társadalmi szimbólumnak számít. Amellett, hogy szép és hangulatos, hagyománytiszteletről árulkodik. A választás ráadásul épületbiológiailag sem tekinthető aggályosnak. Egy 10 centiméter vastag nádpalló 7,5 centiméter vastagságú kőzetgyapot paplan hőszigetelő hatásával egyenértékű. Mivel ennél jóval vastagabb rétegben kerül fel a nád a tetőre, hőszigetelő képessége kitűnő. Aki pedig a gyúlékonysága miatt tartózkodik tőle, annak megnyugtató lehet, hogy a veszélyforrás kiküszöbölésére ott a villámhárító, a héjazathoz pedig égéskésleltető impregnálószereket szokás alkalmazni.
Ha a döntés megszületett azzal kapcsolatban, hogy ez az anyag kerüljön a tetőre, nem árt tudni, hogy a megfelelően elkészített nádtető 35-40 évet is kibír, de karbantartásának 8-10 évente szerét kell ejteni, a nádtető felső 10 centiméteres rétege,   mely az időjárás viszontagságainak leginkább ki van téve, folyamatosan tönkremegy, így azt időnként javítani kell.

A nádtető divatja napjainkban újraéledt

Nád-gyorstalpaló

Noha a munkálatokat nem árt szakemberre bízni, az alapvetésekkel érdemes tisztában lenni. Fontos, hogy a nád szellőzni tudjon, mert ha erre nincs lehetősége, a kinti-benti hőmérsékletkülönbségekből adódó páralecsapódásokkor keletkező nedvesség nem tud távozni a szálak közül, és a tető korhadásnak indul. Lényeges, hogy a náddal borított tető hajlásszöge 35-40°-nál nagyobb legyen, erről ugyanis gyorsabban lefolyik a víz. A tetőfedésre alkalmas nád körülbelül 140 centiméter hosszú, és 4 mm, vagy annál vastagabb. Ennél rövidebb szálakkal nem lehet megfelelő átfedést biztosítani. A nádszálakat a mesterek 26 cm átmérőjű, azaz nagyjából 85 centiméteres körméretű kévékbe kötik össze lágyhuzal drót segítségével.

Egy közepes méretű házhoz valamivel több mint 1000 kéve nádra van szükség.
 A nádtető készítését általában ketten végzik. A tetőn lerakott nádcsomókat régebben gúzzsal, napjainkban dróttal rögzítik. A tetőn kívül álló munkás fekteti le a nádkévét, és egy hosszú fémtűbe főzött drótot ad át a belül álló társának, aki átveszi, megszorítja, majd kívülre visszatűzi a drótot. Viszonylag új módszer a csavaros technika, aminek a lényege az, hogy a csavarra drótot tekernek és ezt egy 40 cm hosszúságú csavarbehajtó szárral a léchez rögzítik. Ennek akkor van jelentősége, ha a tető be van fóliázva, illetve az sem elhanyagolható szempont, hogy a kötéshez csak egy ember szükséges. n

A megfelelően elkészített nádtető 35-40 évet is kibír